Ha minden igaz, a következő szezonban Isztambulban vendégeskedik a Nemzeti Színház – interjú Vidnyánszky Attilával

Az Évad keretében Antalyában, a helyi Nemzetközi Színházfesztiválon járt Nemzeti Színház, ahová elkísérte a produkciót Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója is. A Magyar Művészeti Akadémia támogatásával megvalósuló fellépés kapcsán kérdeztük Vidnyánszky Attilát az általa hozott színdarabról, a török színházakkal meglévő kapcsolatokról és a jövőbeli törökországi terveiről is. 

Mik voltak az első benyomásai Törökországról megérkezését követően?
Igazi szeretet vesz körül és tényleg testvérekként kezelnek itt bennünket, ami egy egészen felemelő és izgalmas érzés. Itt a színházon belül is látszott az igyekezet, látszott, hogy mindent meg szeretnének csinálni, amit kérünk. 

Miért fontos egy ország számára a nemzeti színdarabjainak a fenntartása és adott esetben külföldi ismertetése?
Én azt gondolom, hogy az, hogy kommunikálunk egymással, mint nemzetek, nagyon-nagyon fontos dolog. Mi, a kultúra emberei megpróbálunk hidakat építeni folyamatosan, valamint a Nemzeti Színház munkássága is nagyrészt erről szól. Nálunk van az ország legjelentősebb nemzetközi színházi találkozója, mi szerveztük meg tavaly a világszínház legnagyobb színházi eseményét, a Színházi Olimpiát is. Ezzel is bizonyítjuk, hogy muszáj kommunikálni, muszáj kíváncsinak lenni egymásra. El kell fogadnunk egymást, tisztelnünk kell egymás kultúráját, egymás világról alkotott elképzeléseit. Még hogyha nem is azonosak mindenben a véleményeink, akkor is kommunikálni kell, hidakat kell építeni. Ebben nagyon-nagyon jó eszköz a kultúra, a színház és az előadásaink. 

Két török színház vendégeskedett nálunk az elmúlt MITEM-en, de hát korábban is voltak már török társulatok, és ezek élő kapcsolatokká is váltak. 

Nemcsak, hogy most hála Istennek az országaink is barátkoznak, és politikailag is megvan ez a történet támogatva – ami nagyon-nagyon jó, nagyon sok jót tud csinálni a politika, hogyha akar –, hanem már kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek túlmutatnak ezen az évadon is. Bár kétségkívül nagyon nagy dolog ez a kulturális évad, de több ilyen kéne, folyamatosan ilyen egymásra találásokra volna szükség, mert meggyőződésem, hogy sokkal több dolog köt össze bennünket, mint ami szétválaszt.

Milyen kapcsolata és dinamikája van az Önnel együtt dolgozó színművészekkel?
Mondhatni harcos. A rendező, az nyilván egy hatalmi helyzet, ezért kell szeretni a színészt és amennyire lehet, alázatosan viszonyulni a művészete iránt, mert nélküle bármit megálmodhat a rendező, de az csak a színész által valósulhat meg. Ezért ez egy ilyen dinamikus, dialektikus rendező-színész kapcsolat. Itt a színpadon, szinte kivétel nélkül mindenki a tanítványom, ami egy különleges helyzet. Nagyon szeretem őket, és minden komoly színészi teljesítmény előtt kalapot emelek, szerelmesen tudom szeretni azt, ahogy átlépnek az egyik valóságból, dimenzióból, figurából a másikba. Az embernek rendezőként azonban a saját akaratát, a saját elképzeléseit kell elfogadtatni a színésszel. Illetve, ha nem buta – az évek hozzák a tapasztalatot is –, akkor konstatálja időről időre, hogy a legjobb ötletek a színész felől jönnek, vagy legalább annyira onnan is. Az a jó, hogy ez a nagyon kreatív, nagyon aktív együttlét, és ez most talán meg is van. 

Hogyan került kiválasztásra a Körhinta című darab a törökországi fellépésre?
Egyrészt, rendkívül gyümölcsöző kapcsolatunk van a Nemzeti Táncegyüttessel. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy a magyar színházi nyelv megújítása vagy az elvesztett fonal újra fölvétele, akkor számomra nagyon-nagyon hamar jön a magyar néptánc, a magyar népzene; a gesztusai, az energiái a magyar néptáncnak. Valamikor a színházi hőskorban is nagyon zenés volt a magyar színház. Sok mozdulattal, sok szívhez szóló gesztussal, jelenettel, történettel, indulattal. Szóval mi egy emocionális színházat csináltunk, ezelőtt 150-200 évvel is olyan darabokat játszottunk, és a szívet próbáltuk megszólítani elsősorban, nem pedig az agyat. Na most persze a kettő nincs ellenmondásban egymással, csak azért hangsúlyeltolódás mindenképpen van. Zene nélkül nem volt magyar színház soha. És akkor jött az elmúlt 30-40 év, de már tulajdonképpen a kommunista realista színház ráhatása, ami egy kicsit ezt háttérbe szorította, aztán jött a német színház Európából, amelyik meg az agyat bombázza, és állandóan gondolkodtatni akar, néha végtelenül banális, és végtelenül primitív módon, és nagyon direktül. 

Most már négy darabunk van a Nemzeti Táncegyüttessel műsoron a Nemzeti Színházban, és készül az ötödik is. Rendkívül sikeresek ezek az erőadások. Megpróbálunk visszatalálni abba a hangnembe, abba a színházi nyelvbe, amelyik szerintem 70-80 éve el lett veszítve. És amikor eljön az ember egy idegen nyelvterületre, egy másik kultúra fogadja be, akkor olyan anyagot keres, ami mindenütt értelmezhető. Ezek archetipikus felállások, amelyek itt a színpadon vannak. 

Szerintem ezek a törökök számára is pontosan értelmezhetőek. Ha itt volna egy török irodalmár, vagy színházi ember, akkor 30 török színművet sorolna fel, ami szintén arról szól, hogy van a gazdag fiú, de a szegény fiúba szerelmes a lány és a szülők nem akarják ezt. 

Ez egy nagyon könnyen érthető mese, pont az egyértelműség, a tiszta helyzetek miatt tud hatni. Hatott a Körhinta film is, mai napig nézik az emberek. Úgy gondolom, hogy ez az előadás is tud hatni a külföldiekre is. Plusz a zene és ez a csodálatos tánc – itt van a Nemzeti Táncegyüttes, Zsuráfszky Zoltán és Vincze Zsuzsa műve. Mellesleg Zsuzsa hozta az ötletet is, hogy a Körhinta kerüljön színpadra. És azt kell, hogy mondjam, már kipróbáltuk párszor külföldön, utoljára Belgrádban, és elég jól működik a történet.

Lesz még Törökországban fellépése a Magyar Nemzeti Színháznak?
Nagyon szépen alakul az isztambuli városi színházzal az együttműködésünk, és a Bánk Bánunkat megnézték Budapesten, nagyon tetszett nekik. Készítünk belőle egy utaztatható változatot, és ha minden igaz, a következő szezonban Isztambulban vendégeskedik a Nemzeti Színház.

Interjú: Gerek Tamer