Interjú Balogh Eleonóra üvegművésszel

A "Glassification.hu" üvegművészeti kiállítás megnyitóján adott interjút honlapunknak Balogh Eleonóra Ferenczy Noémi díjas üvegművész, építészeti üveg designer, műemléki restaurátor szakértő, aki az üveggel és az üvegművészettel lévő kapcsolatán túl a a borzaspusztai erdei kápolna apszis üvegeiről és a tiszadobi Andrássy-kastélyban található ún. Andrássy-ebédlőhöz kötődő kapcsolatáról is beszélt.

Hogyan határozta el, hogy üvegművész lesz?
Egy nagyon profán, vicces történetem van erről, mert 14-15 évesen egy épeszű tinédzser nem megy el üvegesnek. Nagyon szerettem volna a kisképzőbe, valamelyik divatos szakra – grafikára, kerámiára – bejutni, de ez elsőre nem sikerült. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy vannak itt olyan szakok, amelyek nem olyan népszerűek és érdekesek, így jutottam arra, hogy próbáljuk meg az üveget, és arra a következő alkalommal már felvettek. 

Mit jelent Önnek az üveg?

Az üveg az egy életmódot jelent, egy anyagban való állandó gondolkodást, egy 0-24-ben való folyamatos töprengést, amiből nem igazán lehet kilépni. Az ember nem teszi le délután négykor az üvegeslantot, ha szabad egy ilyen képzavarral élni, hanem azt folyamatosan viszi magával. Egyfajta gondolkodásmódot, szemléletmódot, életmódot jelent üvegesnek lenni. 

Mint, ahogy láthatjuk a nyaklánca is üveg.

Igen, sőt a gyűrűm is. Két nagyon kedves kolléganőm  ̶  Bartus Ágnes, Edőcs Márta  ̶  munkáját viselem magamon, mert egy üvegesnek bizony mutatni kell azt, hogy mivel tölti az életét.

Milyen technikákat használ az alkotásai előállításában?

Alapvetően üvegművésznek, tervezőnek tartom magam és innentől kezdve a technológia nem határozza meg a munkáimat. Én építészeti üvegeket tervezek, és amikor kapok egy-egy építészeti feladatot, akkor elsősorban az érdekel, hogy az adott felvetésre milyen művészi választ tudok adni. Ilyenkor átengedem magamon a feladatot, beülök az autóba, teljesen kizárom a külvilágot, sokszor nem is tudom hogyan jutok el A-ból B-be. Napokig, hetekig érlelem a feladatot, amikor pedig az adott felvetésre tudom a művészi választ, akkor elkezdem hozzá keresni a technológiákat. Tehát én ilyen szempontból egészen másként működöm, mint azok a kollégáim, akik elmerülnek egy-egy technológiában és a művészi gondolkodásmódjukat, a gondolataikat egy bizonyos technológia folyamatos fejlesztésével mutatják meg. 

Van-e kedvenc alkotása, és ha igen, miért?

Ha saját munkáimat vetem latba, akkor azt kell mondjam, hogy mivel mindegyiket megszenvedem, kihordom, valamilyen módon megszülöm, mindegyik az én saját édes gyerekem. De talán, ha visszatekintek a közelmúltra, akkor a borzaspusztai erdei kápolna apszis üvegei azok, amik a mostani gondolkodásmódomat, a mai üvegben való elképzeléseimet talán leghívebben tükrözik. Ez egy nagyon izgalmas, fedetlen apszis, ahol az építésztervezőknek, Ligetvári Dorottyának és Ligetvári Istvánnak, nem volt szándéka teljes egészében rekonstruálni a templomot, ezért meghagyták az apszist szabadon. Nekem volt lehetőségem arra, hogy mindazt, amit az 1200-as évek óta – amikortól kezdve a templomépítészet alkalmazza a színes üvegablakot – megéltünk vagy láthattunk a szakrális terekben az üvegablakok kapcsán, egyfajta esszenciális gondolkodásmódban létre tudtam hozni. Különböző üveg lamellákat állítottunk föl egy nagyon különleges technológiával elkészítve, amelyek folyamatos párbeszédben vannak az Isten által teremtett természettel és a szakrális, megszentelt térrel. Ezek az üvegek így folyamatosan újabb és újabb történeteket írnak le. Elszakadtunk a klasszikus, hagyományos narrációtól, mert míg 1200-ban az írástudatlan tömegeket tanították ezek az üvegek a Biblia történeteire, most ennek az egész színes üvegablak történetiségnek egy nagyon letisztult, esszenciális formáját próbáltuk létrehozni az alkotótársaimmal.  

Kreatív üvegművészként kihívást jelent Önnek, hogy ne tegyen hozzá és ne vegyen el abból, amit éppen restaurál?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Tudniillik a tiszadobi Andrássy-kastélyban található ún. Andrássy-ebédlő a magyar kultúrtörténetnek egy ikonikus területe, mivel ez volt az első olyan művész által tervezett enteriőr, amit egy szponzor finanszírozott azért, hogy létrejöhessen. Itt mindent az üvegablaktól egészen az asztalneműkig a híres Kaposváron született festőművész Rippl-Rónai József tervezett meg, a kivitelezésben pedig Róth Miksa segédkezett neki. 

De visszakanyarodva a kérdésre, azért volt nehéz Rippl-Rónai József bőrébe bújva gondolkozni, mert ő egy festőművész volt, akinek az üveg csak egy médium volt. Ő nem kutatta magát az anyagot, akkor hirtelenjében pont Róth Miksának köszönhetően a Tiffany által akkor feltalált üvegek egy első kollekciójából válogathatott, és festőművészként látta azokat a színpompákat, amelyeket az üveg képes volt számára megmutatni, és összeállított egy olyan üvegablakot, amivel utólag besötétítette a teret. Nem igazán tudott üveges módon gondolkozni, és amikor én ott álltam azzal a feladattal, hogy a három kicsi megmaradt elemet ki kell pótolnom és tovább folytatnom egy nagy felületen, bizony nagyon nehéz volt elszakadni az üvegművészi gondolkodásmódtól. Hiszen mi egy anyagban éljük az életünket, nem médiumként használjuk az üveget, így ez nagyon nehéz pillanatokat szerzett nekem. 

Idő kellett hozzá, majd megráztam magam, és mondom jó, akkor Rippl-Rónai Józsefek leszünk.

Milyen fajta reakciókat, megjegyzéseket hallott és látott az ankarai Glassification.hu kiállításon? 

Nagy kihívás és nagyon izgalmas kaland nekem a Glassification.hu szakmai tanácsadójaként jelen lenni a kiállítás kialakításában, elindításában, és különböző megjelenésein. Ezt a tárlatot már volt szerencsénk bemutatni a Magyar Zene Házában, a velencei The Glass Weeken, az egyik kiemelt partnere voltunk a szófiai Biennalenak is, a helsinki magyar intézetben, Belgrádban az Iparművészeti Múzeumban és végül Ankarában is. 

Mivel volt szerencsém építeni a kiállítást, láttam az ajtón belépő emberek reakcióit is. Nem volt egyetlen olyan ember sem, aki rezzenéstelen arccal ment volna el a tárgyak mellett. Mindenki megtorpant, hiszen nem egy kiállító térbe, hanem egy koncertépületbe érkeztek, így nem számítottak arra, hogy itt egy ilyen látványban lesz részük. Majd, amikor kezdtek rájönni, hogy mit látnak, mindenki lepakolt és fél órákig-órákig nézte a kiállított tárgyakat. Ami nekem még nagyobb meglepetést okozott, azok a gyerekek; a tizenéves kisfiúk és kislányok, vagy még kisebbek. Akik, amíg a szüleik bementek az étterembe, addig ezek a gyerekek visszajöttek és körbejárták a tárgyakat, megmutatták nekem, hogy kinek melyik a kedvence és őket ott le kellett fényképeznem. Láttam olyan kisfiúkat, akik egy-egy tárgy mellett negyedórát álltak, egy telefonnal a kezükben körbe fényképezték, vizslatták, kutatták és megnézték minden pozícióját a tárgynak. 

Megmondom őszintén, hogy én ilyen mértékű nyitottságot mint, amit a török látogatóktól megtapasztalhattam eddig még nem láttam. Tele a lelkem a török látogatókkal és a török üvegszerető emberekkel.