Interjú Orosz István grafikusművésszel

A Határokon túl: Utazás a magyar kortárs művészet világába kiállítás rodostói megnyitóján interjút adott honlapunknak Orosz István, Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező és író. A Yahya Kemal Beyatlı Kulturális Központban tartott megnyitó előtti beszélgetésen szóba került a török grafikus művészettel lévő kapcsolatán túl az általa használt anamorfózis és deszkametria technika is, valamint egy kevéssé ismert, 1849 után az Oszmán Birodalomba menekült magyar litográfus is.

Mikor látogatta meg először Törökországot?

Már jó régen, azt hiszem az előző évezred utolsó évei felé lehetett, amikor is egy Sadık Karamustafa nevű kiváló grafikusművész, több plakáttervezővel együtt meghívott egy grafikai rendezvényre Isztambulba. Itt számomra is fontos művészek jelentek meg, mint például Shigeo Fukuda japán plakáttervező vagy Uwe Loesch német plakátművész. Úgy érzem, hogy akkoriban nagyon fontosak lehettünk, hiszen abban a szállodában laktunk, ahol annak idején Agatha Christie megírta híres krimijét.

Nem sokkal utána Isztambulban tartották a minden évben más helyszínen megrendezésre kerülő AGI (Alliance Graphique Internationale) kongresszust, ami talán a legnagyobb tervezői grafikai közösség, ezt szintén Sadık Karamustafa szervezte. A 2000-es években találkoztunk Kemal Ortával, aki ezt a kiállítást is szervezte. Ő több kiállítást szervezett nekem Ankarában, Isztambulban és más török városokban. Hogyha én már az első kiállításon tudom, hogy ilyen sokszor fogok Törökországban járni, akkor illett volna megtanulnom törökül. 

Most itt vagyunk ezen a gyönyörű kiállításon, így megszeretném kérdezni, hogy milyen művekkel találkozhatnak itt a művészet rajongói?

Ez egy kollektív kiállítás a két Kőnig testvérrel, Konok Tamással és Krizbai Sándorral. Az enyémekről azt tudom elmondani, hogy itt háromféle munkám került bemutatásra. A legérdekesebb kuriózumok ezek közül az anamorfózisaim. Ezt a technikát még a reneszánsz idején találták ki, a magyar művészeten belül pedig én próbáltam meg felújítani, illetve egy kicsit új aspektusból megmutatni. Ez egy optikai játék, aminek az a lényege, hogy először nem derül ki semmi a képről, csak egy amorf forma látszik, de ha az ember jó szögből nézi, vagy rátesz egy tükröződő tárgyat, akkor a tükörben megjelenik az amit ábrázol a kép. Kemal Orta, ennek a kiállításnak a kurátora, úgy látszik, hogy szerette ezt a műfajt, mert szinte minden törökországi kiállításomon kirakta ezeket az alkotásaimat.

Egy másik fajta munkák a kiállításomon az ún. deszkametriák. Ezek olyan deszkából összerakott tárgyak, avagy szobrok, amelyek úgy néznek ki, mintha háromdimenziós tárgyak lennének, de ha az ember közelebb megy és alaposabban megnézi, akkor rájön, hogy ezek síkban vannak, csak úgy vannak összeválogatva rajtuk a formák, vagy olyan színű fákból vágtam ki és raktam össze az alapvetően geometriai jellegű munkákat, hogy tér hatásuk van. Az illúzió szó akár a többi itt kiállított munka kapcsán is szóba jöhet, mert a falsorozatokból is vannak kiállítva dolgok, és azok is olyan építészeti motívumok, amelyek könnyen lerajzolhatóak, de ha egy építész a valóságban megakarná építeni, akkor abba beletörne a kőműves kalapácsa. Ezek is olyan téri játékok, ahol a két- és háromdimenzió közti átjárást próbálom idézőjelbe tenni, vagy kétségbe vonni.

Emellett még olyan részkarcaim vannak itt, amelyek szintén az anamorfózis világához utalhatnának vissza, mert olyan képek, amelyek mást jelenítenek meg közelről és mást távolról. Itt nem a tükörhenger fedi föl a kép titkát, hanem az, ahogy a nézőpontot változtatja meg az ember. Például van olyan kép, ami közelről nézve egy tájkép, de ha jó messze eltávolodunk a képtől, akkor tulajdonképpen ott egy portré jelenik meg.

Milyenfajta érzelmeket szeret kiváltani az emberekből az optikai illúziókkal, optikai játékokkal?

Mivel ezek egy kicsit tudományoskodó munkák, ezért azt gondolom, hogy ha Nietzsche felosztását használnánk, hogy vannak a dionüszoszi munkák, amelyek inkább gyönyörködtetnek és a látványos érzelmekre koncentrálnak, akkor az én műveim inkább az ún. apollói munkák csoportjába tartoznak, amelyek nem érzelmi, hanem inkább értelmi megközelítést kívánnak adni. Ezek persze határesetek, nyilván én is örülök, ha bizonyos érzelmeket kiváltanak a munkáim, de inkább egy kicsit az értelmi megközelítésre koncentrálnék.

Ön szerint a mindennapi dolgokban is rejlenek illúziók?

Egészen biztos, hogy rejlenek illúziók. Én írással is foglalkozom, ezért számomra a mindennapi koincidenciák izgalmasak, és ezekkel elég sokat foglalkozok. Hadd említsek meg egy érdekes koincidenciát, ami Törökországhoz kapcsolódik. Egy éve sincs még, hogy elkezdtem Grimm Vincével foglalkozni, aki egy Pesten élő, de Bécsből származó litográfus volt. Ő volt az például, aki először megrajzolta A helység kalapácsa és a János vitéz címlapját. Törökországhoz azért kapcsolódik, mert az 1848-49-es szabadságharc után Kossuthékkal együtt szintén emigrálni kényszerült ide, és még az iszlám vallást is felvette, hogy ne adják ki Ferenc Józseféknek és Haynauéknak. Aleppóban került Bem Józseffel, ő volt az is később, aki aztán Bem haláláról tudósított. 

Nagy szerepet játszott a török mindennapi életben; először Aleppóban litográf nyomdát vezetett, majd Konstantinápolyban bank nyomdászattal foglalkozott és katonatiszti rangot kapott. Amikor később a kiegyezés után hazatért Magyarországra, ezekért a tevékenységekért Törökországból nyugdíjat kapott. Mellesleg sakkozott is Törökországban, sőt valószínűleg ő volt a korabeli Európa legjobb sakkozója. Olyannyira, hogy amikor 1851-ben meghívták az első sakkvilágbajnokságra, amit Londonban a Crystal Palaceben rendeztek, és Aleppóból jelezte, hogy száműzetése miatt sajnos nem tud elmenni, a Crystal Palaceben kitettek egy üres fotelt a tiszteletére, ezzel jelezve, hogy neki is ott kellene ülnie.